Haladás az időben - 2. rész

Ahogy teltek múltak az évek én maradtam az a vidám és kíváncsi kislány.
Mindig mosolyogva jártam suliba, hiába kellett egyenruhát hordani. Én mindig is egyedi voltam, és sokan ismertek a reklámokból. Olyan is köszön nekem az utcán akit én nem ismerek, de nembaj, mosolygok és vissza integetek. Hisz fő az udvariasság, bár még sok minden fontos. 

Lassan elérkezett Halloween este, én meg hetedikesként 13 évesen mi más akartam volna lenni mint boszi? Oké kicsit izgultam mert a tanárok tudták hogy milyen jó vagyok a kamera előtt, és megkértek hogy adjak elő egy darabot az udvaron, a színpadon, mindenki előtt, egyedül. De hát Úr Isten még sosem voltam ilyen sok ember előtt, és nem láttam az arcukat, mi van ha elrontom és kinevetnek? Na nem így túl nagy a nyomás. A mosolygó producerek és anyukám megnyugtat de a tanárok nem tudnak. Mikor lettem lámpalázas? Végem , elájulok.

Magamhoz tértem, legalább is a tudatom feleszmélt. Megpróbálom kinyitni a szemem, minden olyan homályos. Kaptam egy pohár vizet, megiszom, készen állok. Ki sétálok a színpadra, mindenki elé aki ismer, mindenki engem néz, túl sokan vannak. Nem, most nem lehetek gyenge, mély levegő. Hallom hogy elindult a zene, elkezdek énekelni, megcsinálom!
Mindenki tapsol és éljenzik. Azta, túl vagyok rajta, megkönnyebbültem, nem is volt olyan rémes. Meghajolok, lemegyek a színpadról, mindenki gratulál. Jó érzés tölt el, visszamegyek a terembe kicsit lepihenni. 
Másnap elmegyek a közeli büfébe, ahol mindig csibe burgert eszem, hisz azt imádom.
Elkezdek gondolkozni, hogy vajon mi hiányzik az életemből?
Egy kis háziállat, egy testvér, az apukám, vagy egy fiú?
Hát egyik sincs, csak én vagyok magamnak, meg anyukám, és a hírnév.
Meg lehet szokni, de azért mégis ottmarad a szívünkben az a kis hiányérzet, a betöltetlen űr.

~folytatás következik~